Amikor új lakásba költözünk, vagy kifestjük az otthonunkat, vagy csak csinálunk egy nagytakarítást, akkor sok régi, nem használt tárgy a kezünkbe kerül. Némelyikhez szép emlékek fűznek, ezért nem tudunk megválni tőlük, másokat rongyossá használtunk, azért kell kidobni, megint más tárgyakat sosem használtunk, vagy mert vártunk valamire, vagy még talán nem érkezett el az ideje. Ilyenkor is elgondolkodunk az élet, a körülöttünk lévő tárgyaink, emlékeink és vágyaink mulandóságán.

Pedig az idő itt van mindig velünk, és az idő telik körülöttünk, mindig, ugyanúgy. Sokszor észre sem vesszük, csak amikor megállunk és rácsodálkozunk. Mindennek rendelt ideje van. „Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak.”

Rendelt ideje van a szárszói családos hétvégének is. Minden február második hétvégéje nem telhet más programmal, mint a gyülekezettel együtt töltött idővel, a balatonszárszói evangélikus üdülőben. Péntek kora estétől vasárnap délutánig kiszakadunk a hétköznapok megszokott időbeosztásából, a rohanásból, és megállunk. Megállunk, hogy együtt legyünk. Az első este „ismerkedünk”. Minden évben néhány új családot is köszönthetünk, de a hosszú évek óta ismerős családok tagjairól is megtudunk egészen új dolgokat, ahogy belefeledkezünk az esti játékos program adta beszélgetésbe. Nevetés és vidámság tölt fel minket. A vacsora utáni esti áhítat elmélyít, lecsendesít belülről, ahogy figyeljük a képeket és Szilvi szavait: „Mindennek rendelt ideje van.”

Az idő itt nem a megszokott módon telik. A szombat reggel is áhítattal kezdődik, nem hosszú, pár perces csupán Tamás beszéde, mégis hatalmas erővel hat és békességgel tölt el. Belső békességgel. Mert itt Szárszón egyébként is békesség van. És játékosság. A szombat délelőtt játékkal telik, már alig vártuk. Itt is visszarepülünk az időben, régi tévés sorozatok zenéjét felismerni nem könnyű. Ez is összeköt minket, ahogy előjönnek a régi emlékek, egymásra mosolyogva tippelünk. Hol jól, hol kevésbé jól.

Szárszón megáll az idő. A hosszú pihenők a programok között lehetőséget adnak, hogy beszélgessünk vagy pihenjünk, sétáljunk a parton, vagy játsszunk. Néhányan még biciklizni is indulnak. Az időjárás mindig más arcát mutatja ezen a februári hétvégén. Pár éve sokat korcsolyáztunk a Balaton jegén, volt már szakadó eső, és volt, hogy hóban hemperegtünk este a szaunázás után. Idén csodálatos szikrázó napsütéses időnk volt, már-már tavasz. Azért kicsit dideregve néztük a focipálya széléről a nagy meccset.

Van, amikor úgy érezzük, hogy repül velünk az idő. Leginkább amikor együtt énekelünk. Pali és Levi gitáron, Andris dobon kísér. Boldog, égig érő énekszó tölti be a termet, és szinte nem is akarjuk abbahagyni! llyenkor azt érzem, hogy Isten lehajol, felvesz a tenyerébe, a füléhez emel, minden örömömet, boldogságomat meghallgatja, és elmondhatom neki minden bánatomat, fájdalmamat is, hogy megvigasztaljon. Simogat és megnyugtat, végtelen boldogságot ad.

Amit azonban mindig a legnagyobb izgalommal és kíváncsisággal várunk, az a szombat délután. Ilyenkor olyan felnőtteknek szóló program van, ahol legmélyebb lelki kincseinket, titkainkat kutatjuk fel, és osztjuk meg egymással. Idén Szilvi hozott egy témát, készült fel sok kellékkel, amelyekből egy csodálatos padlóképet raktunk össze együtt a pár óra alatt, ahogy fokozatosan fejtettük fel a témát. Az első kép, az égő csipkebokor, a sivatag közepén, amelyet mi, mécsessel a kezünkben alkottunk meg. Majd egy csokor rózsa szálait egyesével körberaktuk, egy-egy mulandó dolgot kimondva: pénz, hatalom, egészség, betegség, de még a barátság, lelkesedés is elhangzott. Igen, ha nem félünk belegondolni, akkor ezek is mind-mind mulandó dolgok, minden, ami körülvesz minket ezen a földön, akár tárgyak, akár érzések, és mi magunk is mulandók vagyunk. Milyen reménység tudja mindezt a sötétséget feloldani? Mert van remény, hiszen az élet nem lehet értelem nélküli, csak hinni kell. Hinni Istenben, az ő szeretetében, hogy értelmet ad mindennek, ami itt velünk ezen a földön történik, az a sok érzelem, amit átélünk életünk során, a sok emlék, amelyből mi magunk is épülünk, amelyeket továbbadunk gyermekeinknek. Kinek mit jelent az örök? Ki mit tart örökkévalónak? Ezen elgondolkodva mindannyian kiraktunk egy-egy kis képet a különböző kellékekből, magunknak megerősítésként és a többieknek megnyitva szívünket. Csodás alkotások születtek, megannyi szép gondolattal és érzéssel, amelyekből mindannyian sokat merítettünk. A végére pedig megláttuk Isten fényét, a sok égő mécsesből formálódva, amely átragyogja a földi életünket, reményeinket, vágyainkat és mindazt, ami a földi életünk során elmúlik. Ott ragyog Ő, az örök remény és szeretet.

Ha visszatekintek az elmúlt évek szárszói hétvégéire, látom az idő múlását. Nem csak én. Egyik anyuka megjegyezte a mosdóban, ahogy a kislánya kezet mosott – jé, már nem is kell neked a fellépő! A gyerekek felcseperedtek, azok a picik, akik még pocaklakóként vagy apró kisbabaként érkeztek első szárszói hétvégéjükre, idén már együtt szaladnak a folyóson, akik totyogtak pár éve, azok már kiskamaszként töltenek el hosszú órákat sustorogva a kisebb-nagyobb kuckókban, amit ez a hatalmas üdülőház kínál. A nagy kamaszok pedig késő estig beszélgetnek, talán észre sem veszik a többieket, csak egymást. Szaladnak az évek, múlik az idő.

Ebben a múló időben az állandóság, hogy az Isten itt van mindig velünk, és szeretete körülvesz, mindig ugyanúgy. Akkor is, ha nem vesszük észre, és akkor is, amikor megállunk és rácsodálkozunk. Isten túlhalad minden időt, Isten és az ő szeretete örök.

„Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” Találkozzunk jövőre ugyanakkor, ugyanott Szárszón, hogy egy kicsit megálljon az idő velünk, és átérezzük együtt azt, ami örökké ragyog, és soha el nem múlik.

Turján Ildikó